„46 évesen azt hittem, a fáradtság a sorsom. Újra van energiám, erőm és tartásom.”

Két évvel ezelőtt, a 44. születésnapom környékén kezdtem észrevenni, hogy valami alapvetően megváltozott bennem. Korábban mindig én voltam a családban és a munkahelyemen az a férfi, akinek kifogyhatatlan volt a lendülete. Bármikor készen álltam egy nehéz munkanapra, egy esti edzésre vagy egy hétvégi kirándulásra a feleségemmel.

Aztán fokozatosan, szinte észrevétlenül megérkezett a „nehéz fáradtság”. Nem az a jóleső fáradtság, amit egy kiadós fizikai munka után érzel, hanem az a szürke, ólmos tompaság, ami már reggel, a csörgőóra megszólalásakor ott ült a mellkasomon. Kávét kávé után ittam, de délután kettőre már alig bírtam a képernyőre koncentrálni. Esténként csak bezuhantam a kanapéra, és még ahhoz sem volt kedvem, hogy a párommal beszélgessek.

Sokan azt mondták körülöttem: „Gábor, 45 felett ez már normális. Lassul az anyagcsere, csökken a hormontermelés, fogadd el.” De én képtelen voltam ebbe belenyugodni. Nem akartam negyvenhat évesen úgy élni, mint egy erejét vesztett öregember. Tudtam, hogy a természetes férfi vitalitás nem törvényszerűen tűnik el — csak a mai stresszes életmód, a folyamatos kortizol-terhelés és a mikrotápanyag-hiány teljesen kizsigereli a szervezetünket.

Nem ígértek varázsütésre történő csodát egyik pillanatról a másikra, és ez adott nekem hatalmas bizalmat. Tisztázták, hogy a sejteknek időre van szükségük a raktárak feltöltéséhez. A csomag diszkrét, semleges dobozban érkezett a futárral, és csak a kezembe véve, az átvételkor fizettem ki.

A harmadik hét végén éreztem meg az igazi áttörést: egy hétfő reggel úgy ébredtem fel az ébresztő előtt tíz perccel, hogy a fejem kristálytiszta volt, a testemben éreztem a feszülő izomerőt és a magabiztosságot. Visszatért a délutáni kitartásom, a kedvem a sportoláshoz, és a feleségem is meglepetten jegyezte meg: „Gábor, újra az a határozott, energikus férfi vagy, akibe beleszerettem.”